Vajdasági kincsestár

Lajkó Félix

Egy hegedűvirtuóz a világ hangversenytermeinek a dobogóján - Magyarországon sztárrá avatták, Jancsó Miklós Játssz, Félix, játssz! címmel portréfilmet készített róla - ,,Nem olyan vagyok, mint egy normális ember'' - nyilatkozta

Néhány évvel ezelőtt, amikor Lajkó Félix üstökösként futott fel a hegedűvirtuózok egére, még csak remélhettük, hogy majd egyszer, hónapok múltán, éretten és felelősségteljesen, állócsillagként a legnagyobbak között, estéről estére a hangversenytermekben örömet szerez rajongóinak, hadd legyünk rá, mi, csóró vajdasági magyarok büszkék, igen, a ,,bácskai hegedűs"-re, nem a cremonaira. Kicsit féltettük, mert szokatlanul heves gesztusokkal húzogatta a vonóját a húrokon, és mert végeredményben egyedül, hathatós támogatás nélkül vállalta a megmérettetést az a művész, az a nagyon fiatal művész, akinek a szabadkai zenedében, a nagy tudású Pekár Tibor adta az első komoly leckéket. De hát Félixnek nem volt szerencséje. Szabadkán bekövetkezett az a bizonyos ,,törés'', ami talán meghatározó volt a művész életében. De erről nem szívesen nyilatkozik (még ma sem), mert ezek szívet-lelket bénító mozzanatok voltak - szerinte (és nemcsak szerinte). Saját bevallása szerint szeretett volna minél gyorsabban, mint a szélvész, akinek/aminek gátját senki és semmi sem állja, átperdülni az elméletről a hegedűszakra, de valaki - vagy valakik - ebben megakadályozták, sokan ferde szemmel lesték minden megnyilvánulását. Félix rossz utat választott megoldásként. Kimaradozott az órákról, szívesebben ,,lógott'' a városban. Annak rendje és módja szerint meg is bukott, mehetett, amerre kedve tartja - és a fiatal rebellis Budapestet választotta, felkerült a nagyvárosba, ahol bevették a Dresch dzsesszkavartettbe. Onnan visszatért Szabadkára - és néhány hónap múlva már mindenütt telt ház ünnepelte a sztárrá avatott hegedűvirtuózt. A többszörös ismétlésekre ösztönző/serkentő gyakori vastaps egy különleges jelenség kivételes teljesítményét köszöntötte. Igaz, szertelenül, egyik túlzásból a másikba esve, hol eufórikus lobogással, hol gyilkos tempóban játszott akkor, mondják a szakemberek. De hát, amit hallottunk, nem tűnt céltalan, mihaszna muzsikának. Félix játszott és játszott, ott, abban a városban, ahol egyre elviselhetetlenebb a csönd. Hegedűjátékával színes léggömböket repített a magasba, leveleket mozdított meg a satnyuló fákon. Arcán furcsa grimasszal, szeme csillog-villog (ha látjuk). Nem akarja megtudni, hogy mi folyik körülötte, háborúban élünk-e vagy békében. Félix játszik és játszik: bele az örökkévalóságba.

Először volt a citera.

Gyerekként a citera hangja volt számára a hívó jel a muzsika szép birodalmába. Ez még akkor történt, amikor édesanyjával Kishegyesre költözött, egy másik csöndes ,,faluba''. Édesapja, Lajkó Nándor matematikatanár már nem akart hallani a családról, és akkor a mama, Erdődi Anasztázia magyartanár a kishegyesi könyvtárban helyezkedett el. Ez volt az a ,,régi nyár'', amikor Félix megtanult a citerán játszani. Kiss Kálmán bácsi volt a tanítója, és Kálmán bácsi szorított neki helyet a kishegyesi nyugdíjasok zenekarában. Áruljuk el azt is, hogy a művész amolyan rosszcsontként keserítette az édesanyja életét, járt is ezért sok pofon. De már akkor azt mondta:

,,Én olyan muzsikát szeretnék ajándékozni az embereknek, ami mindenkit, engem is, boldoggá tesz. Legalább arra a néhány percre, amíg hallgatják. Én a magasztos technikában és a stílusban nem akarok hinni. Én csak abban a hangzásban hiszek, amivel közölhetek valamit a hallgatósággal. Energia a hang. Én tulajdonképpen csak összekötő kapocs vagyok a lélek és a hangszer között!''

és elindult szép hazájából.

A budapesti akadémián egyszer ,,elment az áram'', hunyorogni kezdtek a fények, majd vastag sötétség borult rá a hangversenyteremre. Ám az akkor is borotválatlanul, borostás arccal muzsikáló fiatalember nem állt le, nem tette le a vonót, és zenekarával tovább ontotta a csodálatos melódiazuhatagot, mintha semmi sem történt volna. Muzsikált dzsesszt, folkot, cigányzenét, a hangoknak, a hangzásnak azt a sajátos ötvözetét, amellyel térdre kényszerítette a rajongóit (s lassan-lassan a szakembereket is). Szeme mindig csukva, arca átszellemült, mintha imádkozna, pogány misét mondana. Semmi kotta: az improvizáció ad lökést a muzsikának. Akkor, ott, többen azt gondolták, ezt a muzsikát csakis sötétben szabad előadni, akárcsak a Hamletet a helsingöri várkastély fényektől mentes éjszakájában, vagy a Macbethet gyilkosságokra ösztönző nyirkos folyosókon.

,,Lajkó Félix egy szabad szellem ebben a különös világban - mondta róla a veterán rendező, Jancsó Miklós, a Játssz, Félix, játssz! című portréfilm társalkotója. - Zenéje olyan érzelmeket fejez ki, melyek alapján azt gondolhatnánk, hogy egy másik bolygón él. Teljesen átadja magát annak, amit csinál...''

A Jancsó-mozi a normálistól elszakadó ingadozó személynek mutatja be Lajkó Félixet. Mert - szerinte is - a lángészt csupán hajszál választja el attól, ami nem szokványos, ami egy kissé ,,őrült''. Félix körül valóságos kultusz alakult ki. Sokfelé megfordult, sokfelé szaggatta széjjel a hegedűjén a vonóját. Például muzsikált már együtt a japán Butoh-táncosokkal, a Noir Désir gall alternatív rockegyüttessel, Boban Marković rezeseivel, fellépett Wuppertalban, Párizsban, a Théatre de la Ville-ben és másutt. Csak a jó ég tudná megmondani, hogy pillanatnyilag hol, merre csavarog, de - ennek nagyon tudunk örülni - a művész mindig visszatalál Szabadkára, hogy újra és újra elmondhassa nekünk: ,,Nem olyan vagyok, mint egy normális ember. De valószínű, hogy akik eljönnek a koncertemre, azok nem is egy normális emberre kíváncsiak!''

 

(B. Z.)

Az oldalt készítette		, Szabadka
E-mail: webmaster@tippnet.co.yu